Jacob és Wilhelm Grimm (1785-1863 és 1786-1859), a két fiatal kasseli könyvtáros 1806-ban, személyesen Clemens Brentano-tól, a német romantika egyik kultuszkönyvének számító, A fiú csodakürtje (Des Knaben Wunderhorn) című dalgyűjtemény szerkesztőjétől kap felkérést mesék gyűjtésére. Jacob 1810 októberében egy 48 mesét és mesetöredéket tartalmazó kéziratmásolatot küld Brentano-nak, aki azonban – ennek legalábbis írásban nincs nyoma – nem válaszol Grimmék küldeményére. A testvérek valószínűleg ezt követően kezdik el tervezgetni a mesék önálló kiadását, újraszerkesztik, kiegészítik addig összegyűjtött meseanyagukat, az 1810-es kéziratanyag eredetijét pedig megsemmisítik.
1812-ben jelenik meg a Grimm-testvérek mesegyűjteményének első, majd 1815-ben a második kötete, Gyermek- és családi mesék (Kinder- und Hausmärchen) címen. Az első kiadás két kötetében 156 mesét közölnek. Ezt követően még hat, folyamatosan bővülő, és jónéhány mesét új szövegváltozatban közlő kiadás kerül ki a kezükből, 1819-ben, 1837-ben, 1840-ben, 1843-ban, 1850-ben és az utolsó, Wilhelm halála előtt két évvel, 1857-ben. A Grimm-mesék gyűjteménye, már az első kiadástól kezdve a romantika idején meginduló európai folklorisztika „mintakönyve” lesz, a nemzeti mesegyűjtemények „etalonja”, a mesei elbeszélésformák stilisztikai „példatára”. Az utolsó, göttingeni kiadás 1856-ra keltezett kiegészítő kötete Grimméknek a saját, – ekkorra a függelékkel együtt már 210 mesét tartalmazó – gyűjteményükhöz fűzött magyarázataikat, kommentárjaikat, és helyenként a mesék forrásszövegeit is tartalmazza.
Igazából ezt az utolsó, legteljesebb kiadást – köszönhetően a 1850-es évek után iparszerűvé fejlődő európai könyvkiadásnak – ismeri a német olvasóközönség, a Grimm-mesék ekkorra már nem csak a filológus szakma számára fontosak, hanem a laikus közönség mindennapi olvasmányaivá is válnak. A legtöbb fordítás is ebből az utolsó kiadásból készül. (A mi első, igencsak megkésett, teljes Grimm-kiadásunk is, Adamik Lajos és Márton László munkája: 1989-ben!)
A Grimm-meséknek az 1850-es évekig még konkurenciája a német romantika önálló elbeszélő műfajává fejlődő irodalmi mese, Musäus, Ludwig Tieck, Wilhelm Hauff mesekötetei, Brentano Giambattista Basile Pentameronjából fordított Itáliai meséi, vagy a Grimmék stíluseszményéhez nagyon közel álló, romantikus-biedermeier meseíró, Ludwig Bechstein Thüringiai meséi (1823) és Német mesekönyvének (Deutsches Märchenbuch) három kiadása (1845, 1856, 1857), hogy a német fordításokban is roppant népszerű, dán Andersen meséit ne is említsük. Hogy miben térnek el Grimmék meséi a korszak népszerű irodalmi meséitől, az lényegében az utolsó, kommentált kiadás alapján ítélhető meg leginkább. Egy német és szlovák kutató, Johannes Bolte és Jiří Polívka kezdett hozzá az 1900-as évek elején az 1856/57-es kiadás kommentárjainak rendszeres áttekintéséhez, a mesék forrásának és az európai mesepárhuzamoknak a felkutatásához. Munkájuk öt vastag kötetben jelent meg az első világháború idején és az azt követő években. A Grimm-mesék változatainak összevetésében sokat segített, hogy a XX. század derekán előkerült a Brentano-nak küldött ősváltozat kézirata is. Az utóbbi három évtizedben minden eddiginél alaposabb kommentárok (Hans-Jörg Uther) és Grimm-kiadások (Heinz Rölleke) jelentek meg. A svájci Max Lüthi filológiai mesekoncepciója, Uther és Rölleke példaértékű, lenyűgöző terjedelmű és mélységű textológiai-szövegfilológiai munkái nyomán ma már tudjuk, hogy a Grimm-testvérek milyen következetes elvek alapján szerkesztették és gondozták meséiket.
A régi folklorisztika és irodalomtudomány hajlamos volt a Gyermek- és családi mesék 1812-15-ös megjelenésében csupán a hagyományos, szóbeli kultúrának, a „népköltészetnek” az írásbeliségbe, a szépirodalomba való beemelését, a szöveggondozás fő terhét viselő Wilhelm Grimm stilisztikai munkájában pedig a romantikus irodalmi kánonhoz való igazodást, a szövegek „denaturálását” látni. Kétségkívül, a Kinder- und Hausmärchen – már a címével is! – ahhoz az irodalomszociológiai folyamathoz igazodott, amelyet egy 1997-es tanulmányában Martin Lyons elemzett. Az olvasni vágyó nők és gyermekek megjelenése a könyv- és sajtópiacon a XVIII-XIX. század fordulóján zajlik; pontosabban, a gyermek többnyire mint „nem-olvasó olvasóközönség” jelenik meg a nyugati olvasáskultúrában a XIX. század elején, az ekkoriban keletkező gyerekkönyv-műfajok egy felnőtt, vagy az idősebb testvér közreműködésével teszik az írni-olvasni még nem tudó gyerekközönséget a könyvtermés fogyasztójává.
Jacob és Wilhelm mesekoncepciója nagyon jól szolgálta a mesekönyv-műfajnak ezt a „mediális” jellegét. Az írott kultúrától, az irodalom szigorú írás-szerűségétől, az írásbeliség retorikai szabálykönyveitől eltávolodó mesei elbeszélésmód kimunkálása volt az egyik céljuk, az, hogy a felolvasás valamelyest az élőszóban elmondott mese imitációja is lehessen. Az élő beszédre jellemző szófordulatok, szerkesztésmód, észjárás, a hanglejtés vagy akár a felolvasó elváltoztatott hangján megszólaló mesealakok már-már színészi teljesítménye is benne van ebben a stíluseszményben. A szakirodalom ezt a Grimmék – és Bechstein – által kidolgozott sajátos műfajt Buchmärchennek, könyvmesének nevezi. (Ez a stíluseszmény a magyar meseirodalomban is tudatos munka eredménye, alapvetően Gyulai Pálnak és az Arany-családnak köszönhető: az Arany László neve alatt megjelenő mesegyűjtemény tekinthető a magyar meseirodalom nyelvi mintaképének.)
Lüthi és Rölleke kutatásai alapján egyértelmű, hogy a Grimm-mesegyűjtemény összeállítóit távolról sem a szóbeliségben őrzött meseanyag irodalmiasításának igénye vezette. Márcsak azért sem, mert a Grimm-testvérek munkamódszere homlokegyenest ellenkező ezzel a szóbeliség-írásbeliség iránnyal. Az 1856/57-es kiadás kommentárjaiból és Bolte-Polívka kézikönyvéből már sejthető volt, hogy Jacob és Wilhelm szinte a kezdetektől – kivéve talán az 1810-es ősváltozat szövegeit, amelyekben Brentano felkérése nyomán még a meseanyag megismerése, feltárása lehetett a fontosabb feladat – a közvetlen, szóbeli előadást, magát a mesemondást tekintette a valódi esztétikai teljesítménynek. Részben ennek a grandiózus háttérmunkája volt az 1819-ben megjelent német nyelvtanuk és az 1838-ban megkezdett szótárírói tevékenységük, amely az újfelnémet korszak teljes szóanyagát igyekezett feldolgozni, Luther szókincsétől Goethééig (a Deutsches Wörterbuch teljes egészében csak 1961-ben jelent meg!), és Jacob Grimmnek az indoeurópai nyelvészetre is nagy hatást gyakorló Deutsche Mythologie című háromkötetes műve (1835). A nyelv „élettanának” jelenségét látták a mesemondásban – ebben a tekintetben elképzeléseik nagyon is közeliek Hans-Robert Jauss 1970-es években írott, a középkori szóbeliség műfajairól szóló tanulmányainak téziseihez –, és valószínűleg nagyon korán szembesültek a mesemondóik repertoárjának viszonylagos korlátozottságával is. Éppen ezért – szigorúan véve ez Bolte-Polívka és Heinz Rölleke filológiai-textológiai kutatásainak eredménye – a XIX. század első évtizedeiben közkézen forgó irodalmi mesekiadások, verses vagy színpadi feldolgozások, ponyvanyomtatványok ismert történeteinek szóbeli „lenyomatai” után kutattak. Azt keresték, hogy az élőszóban való előadás, a családi környezetben való mesélés hogyan színezi át az ismert mesei történeteket, hogyan ad különleges esztétikai minőséget nekik. Az 1856/57-es kiadás kommentárjai egyfajta önleleplezései is gyűjtőmódszerüknek, és érthetővé teszik Wilhelm szigorú, szinte rögeszmés stilizáló-szöveggondozó munkájának értelmét is: a szóbeliség, a kézírás és a nyomtatás egykorú mediális adottságai közepette szinte paradox feladat a szóbeli előadáshoz legközelebbinek tűnő szövegalakot rögzíteni, kijavítva-kiirtva persze az elbeszélés nyelvi és kultúrtörténeti „hibáit”, „esetlegességeit”. A paradoxon voltaképpen az, hogy ezt az élőszó-szerűséget írásban, nyomtatott szövegként kell visszaadni. (Olyasmi ez, mint a Grimmék korában divatos angolkertek: évekig kell dolgoznia a gondos kertésznek azon, hogy a kert természetesnek, az emberi beavatkozástól mentesnek tetsszen.) Grimmék alapeszméje alig különbözik a modern és a „poszt”-folklorisztika gyűjtési elveitől, csak az új rögzítéstechnikák, a hang- és videófelvételek nem küszöbölik ki az esetlegességeket sem, sőt a mai folkloristát éppen ezek a hibák, és a szöveg „feletti” jelentések érdeklik a leginkább.
Grimmék 1812 után világosan a klasszikus, XVI-XVII. századi, irodalmi meseanyag, mindenekelőtt a Gesta Romanorum, Straparola Le piacevole notti (1550-es évek), Giambattista Basile Pentamerone (1634-1636), Charles Perrault Histoires ou contes du temps passé avec des moralités (1697) és Madame D’Aulnoy Les Contes des Fées / Nouveaux Contes de Fées stb. (1698) mesegyűjteményeinek a szóbeliségben való továbbélését kutatják, kommentárjukban külön alfejezeteket szentelnek e gyűjteményeknek.
Ruth Bottigheimer egy sok vitát kavaró, 2003-as tanulmányában azt állítja, hogy a tündérmesék ma ismert típusai mind olasz-francia eredetűek, Straparola, Basile, Perrault, D’Aulnoy, illetve az ő meséiket újjáélesztő Grimmék közvetítésével terjedtek el Európában. Állítását még az a zavarbaejtő tény is igazolni látszik, hogy Jacob és Wilhelm Grimm „adatközlőinek” nagy része, Dorothea Viehmann (született Pierson, 1755-1815), a Wild-patikuscsalád (Catharina, 1752-1813, Margarete Marianne, 1787-1819; Dorothea, 1793-1867 és Marie Elisabeth, 1794-1858), a Hassenpflug-család (Marie és Jeanette/Johanna: 1788-1856 és 1791-1860), a Ramus-papleányok: Julia (1792-1862) és Charlotte (1793-1858) mind hugenotta, német területre áttelepült, francia protestáns családból származtak. A tőlük leírt mesék a gyűjtemény több mint felét teszik ki. Ezek a különös tények azonban óvatosságra intenek: Robert Darnton magyarul is olvasható, kitűnő Perrault-tanulmánya nyomán sejthetjük, hogy miféle sajátos, „szociokulturális” szerepe volt a fent említett olasz-francia, mesegyűjteményeknek a XVI-XVII. században, hogy hogyan lett a mese a francia parasztok és a nemesség, a felekezetek konfliktusainak, vagy Perrault nyomán a királyi udvar intrikáinak harci terepe, vagy, hogy milyen „korrekciós” szerepet töltöttek be a mesék az itáliai városi közösségekben. Sejthetjük azt is, mi indokolta ennek a mesekincsnek a XVI-XVII. századi, nyomtatásban való megjelenését: maga a nyomatás, illetve a színházakban játszott mesedrámák, Carlo Gozzi fiaba drammaticái és a varázsoperák voltaképpen a társadalmi konfliktushelyzeteket kibeszélő – a konfliktusokat feloldó vagy kiélező – publicisztikai műfajnak számítottak. Grimmék nem is véletlenül erősítik – illetve elevenítik fel – a mesemondás családias, polgári és paraszt-polgári jellegét: 1812-vel egy háborús korszak is lezárulni látszik Európában.
Ruth Bottigheimerrel szemben álljunk meg ott a következtetéssel, hogy Grimmék egyszerűen – ismeretségi körük, a különben művelt, tisztes polgári családok, fogadósok, patikusok és csak ritkábban a kórházi ágyon kifaggatott parasztasszonyok, obsitos katonák mesei repertoárját feldolgozva – ezt a „hugenotta” szálat fejtették fel a szóban, a falusi és városi mesélő közösségekben, a katolikus és később a protestáns templomi beszédekbe beleszőtt mesei történetekként, vagy írásban, a könyvnyomtatás feltalálása után kiadott gyűjtemények és ponyvakiadások európai és keleti meseanyagának kibogozhatatlan szövedékéből.
A Grimm-tesvérek könyvmese-fogalma – vagy ahogyan a XX. századi összehasonlító mesekutatás, André Jolles nyomán a mi Honti Jánosunk is emlegeti: a Gattung-Grimm, a Grimm-műfaj, a Grimm-testvérek által kialakított műfaj – szembesít bennünket azzal, hogy a mese fogalma körülhatárolhatatlan. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a XIX. század pedáns tudománya ne óhajtotta volna a mesét a szigorú, arisztoteliánus műnemi-műfaji rendszerbe beleszuszakolni.) A mesei történetek sokféle megjelenési – ha úgy teszik „mediális” – formát képesek ölteni anélkül, hogy maga az elmesélt történet lényegét tekintve megváltozna. A szóbeli mesemondást, a néhai vásári képmutogatók vizualizált történeteit, a báb- és színjátékok hol tündérmeseként, hol ironikusan kiforgatott – és pontosan ma sem ismert XVII-XIX. századi – változatait, a ponyván árusított verses széphistóriákat és ügyetlen klapanciákat, a szépirodalmi igénnyel megírt műmesét mind mesének hívjuk.
Grimmék a mese általuk ismert mediális változataiból talán a legmegfoghatatlanabbat igyekeztek rögzíteni: a mesét lényegében az élőszóban elmondott, egyedi és egyszeri, a csak a szóbeliségre jellemző nyelvi konstrukciókból építkező elbeszélésmóddal azonosították. A mese nem hagyomány, nem történet-típus, nem szimbólum, hanem mondás. A medialitás maga. A mesemondó és közönségének párbeszéde. Persze, kulturális és történeti hagyomány is, nyelvtörténet is, szimbólum is, kaland és fantasztikum. De a lényege a mediális forma változékonysága. Forma, amely önmagában rejti a sokféleségét, folytonos metamorfózisait – elég gyakori például, hogy a kéziratok „egyenes” történetvezetéseit Wilhelm párbeszédekké alakítja –, mert a könyvmeséhez kitalált előadásmód, a gyerekközönségnek olvasó, a valamiféle, transzcendens vagy tapasztalati tudás birtokosának szerepét eljátszó és szerepeket váltogató felolvasó – a felolvasás – lényegében folyton a narráció és a dráma határán billeg.
Most már értenünk kell a könyvmese, a Gattung-Grimm paradoxonát is. A családi és gyerekmesék szövegváltozatai talán a legvégletesebben rögzített, stilisztikai tökéletesre csiszolt textológiai „entitások”, műremekek. Felolvasott szövegként – ezt nagyszerűen adja vissza az Adamik-Márton-féle fordítás – viszont az élőszóbeli előadás megismételhetetlenségéhez, a szövegszerű és képi újramondás kreatív sokféleségéhez vezet vissza. A Grimm-mesék írott és mondott szövegének egymást megkérdőjelező fogalmai arra mutatnak rá, hogy a mesének nincs egyetlen „autentikus”, kötött formája, amivel lényegében azt is kimondhatjuk, hogy adaptáció sincs, hiszen semmivel sem kevésbé mesei Perrault-nak a XIV. Lajos kori, francia udvari nyelven megszólaló meséje, a Le petit chaperon rouge, vagy Ludwig Tieck Leben und Tod des kleinen Rotkäppchen című preromantikusmesedrámája, mint Grimmék Rotkäppchenjének (Pirosbúbocska) biedermeier prüdériába hajló, nevelő szándékú példázata.
Mind másra jó, mind valami más célt szolgál: hol társadalmi, hol családi, hol belső – Grimmék romantikus-biedermeier korától kezdve – személyiséglélektani konfliktusokra épülnek a mesék. Grimmék meséi legfeljebb valamiféle összekötő elemei a formai, előadói sokféleségének, változatosságának. A Grimm-mesék azok a szövegek – és ez az első kiadás megjelenése óta eltelt kétszáz év elteltével már nevezhető egyfajta tradíciónak –, ahonnan a legegyszerűbb eljutni a változatok, parafrázisok, átdolgozások sokféleségéhez, és akár visszafelé, a forrásokhoz is.
A mesék bábszínházi átdolgozásai ebben az értelemben legalább annyira újrahasznosítói a Grimm-testvérek meséinek, mint amennyire rekonstrukciói azoknak a mesei hagyományoknak, amelyből Jacob és Wilhelm Grimm is merített.
A színháznak, a bábszínháznak egyébként is aligha volna testhezállóbb feladata, minthogy a Grimm-meséknek ezt a mediális paradoxonát vigye színre. A bábszínházban megjelenő mesei nyelv összetett színpadi jelenléte, a „ki beszél?” színpadi és retorikai problémája, a mesemondás láthatóvá tétele a bábrendező, a bábszínész és a szcenikus feladata. A drámaszövegnek ebben kell őket segíteniük, vagy inkább inspirálniuk.
Pallai Mara Jancsi és Juliskája remek „terápiás” érzékkel emeli ki a Grimm-mese család-lélektani hátterét, amiről a XX. századi pszichoanalitikus meseértelmezők (Bruno Bettelheim és követői) elég részletesen írtak. Tasnádi István Farkas és Piroskája a didaktikus mesetradíció ironikus kifordítása, az igazság relativitása a darab végén egy „szavazós” játékhoz vezet, és a záró szerzői utasításban megjósolttól eltérő, meglepő eredménnyel is zárulhat. (Talán még izgalmasabb volna, ha a színházi előadásban más pontokon is, nem csak legvégén tudna beavatkozni a közönség a darab menetébe.) Veres András Holle anyó című darabja a mese párhuzamos, kétmenetes szerkezetét megtartva nagyon szellemesen köti össze a jutalmazás és a büntetés cselekmény- (és látvány-)elemeit a nyelv költői stilizációjának és – a lusta lány esetében – szétesésének, elvesztésének gesztusaival. Gimesi Dóra két darabja, a Hamupipőke és a Szemenszedett mese került alighanem a legközelebb a Grimm-paradoxonhoz. A már-már abszurd, monthy python-i humor teremti meg azt a nyelvi pozíciót, ahonnan láthatólag nagyon sok – néha megvalósíthatatlanul sok, egymást kizáró – kimenet nyílik egy (báb)színpadi megoldáshoz: valószínűleg maga a nyelvi többrétegűség a biztosítéka annak, hogy az előadások akár estéről estére más- és másképpen is lejátszhatók legyenek.
Grimmék örülnének ennek a kötetnek. Wilhelm biztosan.
A mesékről
I.
Pallai Mara: Jancsi és Juliska
A mese eredetije: Hänsel und Gretl (az Adamik-Márton-fordításban: Jánoska és Margitka); a Gyermek- és családi mesékben a KHM 15-ös számon szerepel, a mesetípus indexe: ATU 327A, kiegészülve a 1119, 1121, 1122 mesetípusok motívumaival.
Az 1810-es ősváltozatban még 11. sorszámmal, Brüderchen und Schwesterchen címen szerepel: a címet és a sorszámot az 1812-es, első kiadásban Grimmék egy másik mesének adják (az azóta is KHM 11-esként ismert Bátyácska és Húgocska című mesének). A mesét valószínűleg Wilhelm Grimm jegyezte le a kasseli Wild családnál. A versbetéteket Dortchen Wild mondta tollba. Az ősváltozatban a mostoha alakja még nem szerepel, a gyerekeket az édesszüleik hagyják magukra az erdőben.
A mese egy korai változata olvasható Marie Catherine D’Aulnoy tündérmeséi (1708) között: Finette Cendron. 1842-ben, Elzászban jelenik meg Adolf Stöber mesegyűjteményében egy Eierkuchenhäuschen (Kalácsházikó) című mesevariáns. (Ld. részletesebben: Bolte-Polívka I. 115-126.; Grimm-Rölleke III. 448.)
II.
Gimesi Dóra: Hamupipőke
Aschenputtel (Hamupipőke) KHM 21, ATU 510A
Az ősváltozatban még a KHM 50-es sorszámon szerepel. A hesseni Marburgban, a Szent Erzsébet kórházban jegyezte fel Wilhelm egy név szerint nem említett idős asszonytól. A lejegyzés maga nem maradt fenn. Az 1812-es első kiadásban már a 21-es sorszámon szerepel. Az 1819-es, második kiadásban a meseszöveg két új részlettel bővült, az egyik Dorothea Viehmanntól, a másik Frankfurt am Mainból, Heinrich Leopold Steintől származik. Két másik, közelebbről meg nem jelölt meklenburgi és padeborni kiegészítés a Haxthausen családtól került Grimmékhez. A Grimm-mesében a Perrault-féle Hamupipőke (Cendrillon), és egy 1808-ban, Prágában, német nyelven kiadott cseh mesegyűjtemény (Sagen der böhmischen Vorzeit) Laskopal und Milivka című meséjének nyomait is ki lehet mutatni.
Giambattista Basile és Perrault Hamupipőke-meséiből 1759-ben Jean Louis Laruette, 1810-ben Nicolò Isouard és a szentpétervári Daniel Steibelt írt operát; Rossini Cenerentoláját 1817-ben mutatták be, de már 1820-ban színpadra került német nyelvterületen, Bécsben is. (Ld. Bolte-Polívka I. 165-188., Grimm-Rölleke III. 451-452.)
III.
Veres András: Holle anyó
Frau Holle (Holle asszony) KHM 24, ATU 480D
Az 1812-es első kiadásból – már 24-es sorszámon – ismerjük a legrégebbi változatot, a kasseli Dortchen Wild mondta tollba 1811. október 13-án a Grimm-testvéreknek. A második, 1819-es kiadásban egészül ki a szöveg a lányokat köszöntő kakas mondókájával, ami a hannoveri Georg August Friedrich Goldmann által küldött változatban szerepel. (Goldmann megjegyzi, hogy a vesztfáliai tartózkodása idején, 1807-1813 között hallotta először a mesét.) Az 1822-es kiadás további változtatásai a Haxthausen családban mesélt szövegváltozatokat követik.
Straparola 1550-1553-ban megjelent meséi között a harmadik éjszaka harmadik meséje (Biancabella), Giambattista Basile Pentameronjában (1634-1636) a negyedi nap hetedik meséje (Le doie pizzelle), Perrault 1697-es kötetének (Histoire ou Contes du temps passé) Les Fées című meséje, illetve a szóban újramesélt változatok nem voltak ismeretlenek Grimmék „adatközlői” előtt sem. Grimméknek valószínűleg az 1854-ben, Jacob Grimm Deutsche Mythologie-jében is hosszasan tárgyalt (244-251.) északi mitikus, alvilági úrnő, Holda személyének a mese jóságos asszonyaként való megjelenése kelti fel a figyelmét. A kor legnépszerűbb meseírójának. Ludwig Bechsteinnek is van egy 1845-ben megjelent, a szorgalmas és a lusta lányról szóló meséje (a 13., az 1857-es kiadásban a 11. mese), a Die Goldmaria und die Pechmaria című. (Ld. Bolte-Polívka I. 207-227.; Grimm-Rölleke III. 453.)
IV.
Tasnádi István: Farkas és Piroska
Rotkäppchen (Pirosbúbocska) KHM 26, ATU 333
Az első kiadástól kezdve két változatban jelenik meg, az első, hosszabb mesét Jeanette (Johanna), a másodikat Marie Hassenpflug mesélte Grimméknek, 1812 őszén, Kasselben. Mindkét mesén érezhető Ludwig Tieck, először 1800-ban megjelent, Leben und Tod des kleinen Rotkäppchen című mesedrámájának hatása (1812-ben, Tieck Phantasusának első kötetében is megjelent), Tieck műve egyértelműen Perrault Le petit chaperon rouge-ának átdolgozása. Ld. Bolte-Polívka I. 234-237.; Grimm-Rölleke III. 454.)
V.
Gimesi Dóra: Szemenszedett mese
Einäuglein, Zweiäuglein und Dreiäuglein (Egyszemke, Kétszemke és Háromszemke) KHM 130, ATU 511
A mese a hetedik, utolsó kiadásában jelent meg először. Grimmék valószínűleg 1822-ben már ismerték a mesét, a kéziratokban a „Coblenz” helymegjelölés szerepel, de kommentárjaikban egy felső-lausitzi (nyugati szláv?) mesét is emlegetnek. Közelebbit a forrásáról nem tudunk. Martin Montanus 1560-as, Erdkühlein című – a füzet lényegében az első németül megjelent, nyomtatott meseszöveg – meséjét Grimmék nem említik, alighanem nem ismerték. (Ld. Bolte-Polívka III. 60-67.; Grimm-Rölleke III. 494-495.)
Irodalom:
BOLTE, Johannes – POLÍVKA, Jiří, Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm I-V., Dietrich’sche Verlagsbuchhandlung, Leipzig, 1913-1932.
BOTTIGHEIMER, Ruth, The Ultimate Fairy Tale – Oral Transmission in a Literary World = A Companion to the Fairy Tales, Brewer, Cambridge, 2003. 67-70.
DARNTON, Robert, Lúdanyó meséi és más tanulmányok, General Press, Budapest, 2010.
GRIMM, Jacob és Wilhelm, Gyermek- és családi mesék, fordította Adamik Lajos és Márton László, Kalligram, Budapest, 2009. (A fordítás negyedik kiadása.)
GRIMM, Jacob und Wilhelm – RÖLLEKE, Heinz, Kinder- und Hausmärchen – Die handschriftliche Urfassung von 1810, Philipp Reclam junior, Stuttgart, 2007.
GRIMM, Jacob und Wilhelm – RÖLLEKE, Heinz, Kinder- und Hausmärchen III. – Originalanmerkungen, Herkunftsnachweise, Nachwort, Philipp Reclam junior, Stuttgart, 1980.
GRIMM, Jacob und Wilhelm, Kinder- und Hausmärchen, Artemis und Winkler, München, 1997.
JAUß, Hans-Robert, Theorie der Gattungen und Literatur des Mittelalters = uő., Alterität und Modernität der Mittelalterlichen Literatur. Gesammelte Aufsätze 1956-1976, Wilhelm Fink, München, 1977.
JOLLES, André, Einfache Formen. Legende, Sage, Mythe, Rätsel, Spruch, Kasus, Memorabile, Märchen, Witz, de Gruyter, berlin, 2006 (1930)
LÜTHI, Max, Das Märchen, Metzler, Stuttgart, 1974.
LYONS, Martin, A 19. század új olvasói: nők, gyermekek, munkások = Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, Balassi, Budapest, 2000. 348-380.
NAGY Ilona, A Grimm-testvérek mesegyűjteményéről, Ethno-lore XXIV., Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének Évkönyve, Budapest, 2007. 3-50.
RÖLLEKE, Heinz, Die Märchen der Brüder Grimm. Eine Einführung, Philipp Reclam junior, Stuttgart, 2004.
UTHER, Hans-Jörg, Handbuch zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm, de Gruyter, Berlin 2008. (KHM)
UTHER, Hans-Jörg, The types of international folktales. A classification and bibliography. Based on the system of Antti Aarne and Stith Thompson, FFC, Helsinki 2004. (ATU)
Szövegtár 