A kortárs magyar bábdarabokat közreadó sorozat harmadik kötete magyar hősmesék adaptációit tartalmazza.
Hősmesék változatai
A hősmesék a varázsmesék (tündérmesék) egyik alfaját alkotva a mesekincs legarchaikusabb rétegéhez tartoznak, amelyekben a mitikus hagyományok is felismerhetők. Főszereplőik olyan nagy erejű hősök, akiknek már a születése is csodás lehet (akár Fehérlófiának vagy – más előjellel – Hüvelyk Matyinak / Borsszem Jankónak). Vándorlásuk során ezek a hősök különleges utat járnak be, különböző világszintekre jutnak el, megmásszák az égig érő fát vagy leszállnak az alvilágba, ahol megtalálják és legyőzik a sokfejű sárkányokat. Kiszabadítják a sárkányok által fogva tartott királylányokat, s közülük egyiket (esetleg újabb bonyodalmak után) feleségül is veszik útjuk végén. Így a vándorlás, a kalandok sorozata azzal ér véget, hogy megtörténik a család-, illetve államalapítás (hiszen a hős mint király megtalálja azt a birodalmat, amelynek élére állhat). Ez a hős olykor a királyfiak között a legkisebb fiú, de inkább a legkisebb testvér (akinek csak lánytestvérei vannak, mint Vas Lacinak a mese egyes változataiban), de gyakran egyedüli gyermek (mint Fehérlófia).
A hősmesék legjellegzetesebb jegyeit a Fehérlófiában ismerhetjük fel (a mitológiához is ez áll a legközelebb). A hős mitikus állatanyától származik, aki hosszasan (háromszor hét évig) szoptatja, egészen addig, míg a háromszori próbatétel után már elég erős, hogy önálló útra keljen. Vándorlása során talál Fanyűvőre, Vasgyúróra és Kőmorzsolóra (Hegyhengergetőre), akiket legyőzve a társaivá fogad. Hamarosan ellenfélre is bukkannak, a rosszindulatú, de mágikus erejű törpére, a Hétszünyű Kapanyányimonyókra (a bakarasznyi emberre), aki sorra megcsúfolja Fehérlófia társait, és a hasukról eszi meg a kását. Csak Fehérlófia tudja legyőzni őt, de a hatalmas szakállánál fogva megkötözött manónak sikerül megszöknie. Az ő nyomát követve jutnak el ahhoz a lyukhoz, amely az alvilágba vezet, és ahová csak Fehérlófiának van bátorsága leereszkedni. Itt az alvilágban küzd meg a három sárkánnyal, győzi le őket, és szabadítja meg a fogságukban sínylődő királylányokat. De a visszajutás a felvilágba nem egyszerű: a haszonleső társak csak a királylányokat húzzák fel az alvilágból, Fehérlófiát a sorsára hagyják. Végül egy griffmadár hozza őt fel a felvilágba, de útja végén már a saját húsából kell táplálnia a madarat. Miután Fehérlófia rátalál az áruló társakra, megbünteti őket, s feleségül veszi az (egyik) királylányt.
Fehérlófia történetével közeli rokonságban áll Vas Laci meséje. Származása ugyan nem mitikus, de neki is hatalmas ereje van. Vas Laci egy király legkisebb fia, de van neki három lánytestvére is. Egy boszorkányforma öregasszony átka teljesedik be rajta, amikor hirtelen haragjában a föld alá kívánja a nénjeit, s azok el is tűnnek. Keresésükre indulnak idősebb testvérei, de egyik sem tér vissza. Végül a felcseperedett Vas Laci is útnak ered. Egy öregasszony segítségével kerül le az alvilágba, s jut a sárkányok rabságában sínylődő leánytestvérei nyomába. Ereje megacélozásában egy kovács is segítségére van. A kígyó királykisasszony tanácsára jut hozzá táltos lovához és varázserejű ingjéhez, kardjához. A leghatalmasabb sárkány előbb miszlikbe aprítja Vas Lacit – akit a kígyó király udvarában élesztenek újjá forrasztófüvek segítségével –, ám másodszorra sikerül diadalmaskodnia a hősnek. Nemcsak a lánytestvéreit szabadítja ki, hanem fivéreit is visszahozza a felvilágba (és az életbe), s feleségül veszi a kígyó királykisasszonyt.
Borsszem Jankó éppúgy az elrabolt három lánytestvére után indul a sárkányok birodalmába, mint Vas Laci. De ő nem király gyermeke, hanem egyszerű falusi embereké, és csupán a születésének körülményei csodálatosak: egy lenyelt borsszemből és anyja fohászából lett. A termetét és erejét is a borstól nyerő hős felnövekedvén három elrabolt leánytestvére után indul: leszáll az alvilágba, s rájuk is lel. Erővel és ravaszsággal le is győzi a három sárkányt, ám megszabadított nénjei, akárcsak Fehérlófiát a társai, elárulják Borsszem Jankót, és nem húzzák fel őt az alvilágból. Végül őt is griffmadár viszi fel a felvilágba, akit ugyanúgy a saját húsából etet, mint Fehérlófia. Az árulókat ő is megbünteti, s feleségül veszi a király leányát.
Erős János szintén a nagyerejű hősök közül való, bár csak egy szegény ember egyszem fia. Van olyan Erős Jánosról szóló erdélyi népmese, amely lényegében a Fehérlófia egyik variációjának tekinthető[1]. Ám az Erős Jánosról szóló mese ismertebb változatai inkább a hősmese paródiájának foghatók fel, amelybe a szegény ember szociális elégedetlensége is belejátszik. Ebben a hős nem a világszintek között közlekedik, és a túlvilági kalandok helyett evilági veszedelmekkel kell szembeszállnia. Parodisztikus jellegű az is, hogy eleinte a hős semmit sem akar csinálni, henye életet él, egészen addig, amíg húsz esztendős korában egy építkezésnél a nagy ereje révén könnyedén a helyükre nem rakja a gerendákat, s így (kiállván a próbát) becsületet szerez magának. Ennek következtében fogadja fel őt a bíró is, aki azt az egyezséget kínálja neki, hogy aki először megharagszik a másikra, az szíjat hasíthat a hátából. Az ezt követő kalandokat állandóan átszövi a humor, miközben eldönthetetlen marad, hogy a hős tetteit – melyekkel egyre nagyobb károkat okoz a bírónak – az együgyűség vagy a ravaszság irányítja-e. Először csak a bíró juhait falja fel, majd az irtásból olyan nagy tüzet rak, hogy azt hiszik, ég a szomszéd falu. A legsűrűbb sötét erdőből, ahova azért küldte a bíró, hogy elveszejtse, egy egész vaddisznócsordát hajt haza egy medvével együtt. Legvégül a háborúba küldi el Jánost a bíró, de amikor egy ágyúgolyó ellövi a puliszkafőzőjét, feldühödik, és szétveri az ellenséget, kiűzi őket az országból. Így a király hozzá adja a lányát feleségül.
Hüvelyk Matyit hasonlóképp a magához való esze, furfangja teszi különleges hőssé, akárcsak Erős Jánost. A „mitikus” születésre itt is csak annyi utal, mint Borsszem Jankónál, hogy csoda történik a gyermektelen házaspárral, és teljesül a vágyuk, hogy legalább csak akkora gyerekük szülessen, mint a hüvelykujjuk. Annyiban is rokon a két hős, hogy az apró termet mindkettejüknél kivételes erővel kapcsolódik össze. De a Hüvelyk Matyiban csak profanizált formákban jelenik meg a hősmesékben általános világszintek közötti utazás. Itt ennek sajátos változataként foghatjuk fel a tehén, illetve később a farkas gyomrába való (véletlen) aláereszkedést.
Mesegyűjtők, mesemondók
A mese a szóbeliség műfaja volt, s az állandó újramesélés tartotta életben évszázadokon, évezredeken keresztül – s vele együtt azt a hagyományt, amely támpontokat adhatott az élethez. (De az újramesélés az állandó irányokat mindig újabb és újabb aktuális tartalmakkal volt képes feltölteni, miközben a szabadon keveredő történetek számtalan variációját teremtette meg.) A mesélés, a történetátadás a felnőttek természetes érintkezési formája volt, nemcsak a paraszti kultúrában, hanem mindenfajta társadalmi rétegben: városokban, nemesi udvarokban, kollégiumokban, kaszárnyákban. Ez sokáig még azután sem változott, hogy a meséket elkezdték lejegyezni és közreadni.
A mesegyűjtés divatját a Grimm testvérek indították el (első mesegyűjteményük 1812-ben jelent meg), de hamar akadtak magyar követőik is. Az első magyar mesegyűjteményt Gaal György adta ki Bécsben, német nyelven (Märchen der Magyaren. 1822). Grimmék példáján felbuzdulva kezdett a Bécsben könyvtárosként dolgozó Gaal meséket gyűjteni. Ehhez több magyar barátja és ismerőse segítségét kérte, végül egy régi katonatársán keresztül hozzájutott a bécsi kaszárnyában élő magyar közvitézektől származó mesékhez. Ezeket összehasonlította a már korábban birtokába került anyaggal, s ennek segítségével véglegesítette a meséket.[2] A német nyelvű kötetben 17 mese jelent meg, de a kéziratos anyag ennél jóval nagyobb volt, amiből 1857-ben magyar nyelvű válogatás jelent meg. (Gaal György magyar népmese-gyüjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferencz.) A három kötet 57 mesét tartalmaz. (Gaal György a meséket a maga irodalmi ízlése alapján kissé átigazította, de anyagában, stílusában alapvetően mégis népi akart maradni.)
Nem sokkal később jelent meg ugyancsak német nyelven Mailáth János gyűjteménye. (Magyarische Sagen, Märchen und Erzählungen, 1825. Második, bővített kiadás 1837.) E gyűjteményt Kazinczy Ferenc fordította le magyarra, amelyet (Kazinczy unokatestvérének a fia) Kazinczy Gábor adott közre. (A könyv 1864-ben jelent meg Pesten Magyar regék, mondák és népmesék címen.) Mailáth gyűjteményének nagy része nem népi eredetű mese, s ezeket sem eredeti szerkesztés módjuknak megfelelően adta közre, hanem több meseváltozatból állított össze egy-egy mesét. Ugyancsak német nyelvű Mednyánszky Alajos gyűjteménye is (Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit – megjelent Pesten 1829-ben, magyar fordításban 1832-ben).
Az első magyar nyelvű meséket is tartalmazó gyűjteményt Erdélyi János adta közre. Valószínűleg a Kisfaludy Társaságban 1943-ban a népköltészetről tartott előadásával vette rá a társaságot arra, hogy egy népköltési gyűjtemény kiadását kezdeményezze, amelynek szerkesztését Erdélyire bízták. Egyrészt gyűjtési felhívást tettek közre, másrészt elkérték a Magyar Tudományos Akadémia korábbi felhívására összegyűlt anyagot (amelynek kiadására addig nem volt pénz). E két felhívás tulajdonképpen széleskörű gyűjtőhálózatot teremtett. Az összegyűlt anyagból szerkesztette Erdélyi a Népdalok és mondák című három kötetes népköltési gyűjteményét. (Az első kötet 1846-ban, a második 1847-ben, a harmadik 1848-ban jelent meg.) Mindhárom kötet közöl meséket is mondák címen. Erdélyi alapelve az volt, hogy a népi szövegen nem változtat (de maga a beküldött anyag elég vegyes volt mind nyelvében, mind stílusában).
Amikor Erdélyi megkezdte a maga gyűjtését, akkor Kriza Jánosnak már volt egy kötetre való népköltészeti gyűjteménye, de a kiadásra nem vállalkozott senki. Ennek ellenére folytatta széles gyűjtőhálózatra, elsősorban unitárius papok, illetve tanítók közreműködésére támaszkodó székelyföldi gyűjtését. Ám ebből életében csak 13 mese jelent meg a Vadrózsák című népköltési gyűjteményében (1863). Ebben nincs benne a Borsszem Jankó, ezt a székely népmesét a később kiadott Kriza János-gyűjteményéből ismerjük.
1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (amely Jacob Grimm német mitológiáját tekinti mintának). A mű a Kisfaludy Társaság pályázatára készült, amely olyan műre szólt, amelyben minden megtalálható, amit a régi magyarok vallására vonatkozólag kifürkészni lehet. Ehhez a munkához alapanyagként Ipolyi számos pap és diák közreműködésével ezernél több mesét gyűjtött össze. Tervezte ezek önálló közreadását is, de erre sosem került sor. Részben azért, mert a Magyar Mythologiát ért lesújtó bírálatok elvették a munkakedvét, részben azért, mert maga nem igazán tudott megfelelni saját alapelvének, mely szerint az előadás darabosságait el kell tüntetnie a közreadónak, a meséket át kell írnia, mégpedig úgy, ahogy azt egy jobb és folyékonyabban mesélő mesemondó előadná.
Mind Ipolyi Arndold, mind Kriza János gyűjtését segítette Marosi Gergely, a székelykeresztúri tanár, aki arra is felfigyelt, hogy milyen fontos a mesemondó személye, s ezért – bár ez egyáltalán nem volt szokásos – az adatközlőket is feljegyezte. Ugyanakkor rögzítette a mesélés kontextusát is: a mesemondás körülményeit, a hallgatóság közbeszólásait, de nem „cenzúrázta” az elhangzott káromkodásokat sem.[3]
A mesemondás szóbeli környezetének fontosságát hangsúlyozza Arany János is, amikor arról ír, hogy a mesegyűjtemények közreadása miképp változtatja meg az eredeti kontextust. „Ama szolidaritás, mely hajdan az elbeszélő és hallgatói, az énekmondó és közönsége, a mester és tanítvány között fennállt vala, meglazult, csaknem elenyészett, s egy más viszonynak engede helyet, annak, mely az egyedül aktív író s egészen passzív olvasója között van.” Ebből kiindulva vonja le a következtetést, hogy „a jó gyűjtő mindenekfelett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva. A nép közt, ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén” bírja ennek nem csak nyelvét, hanem egész észjárását. Olyan legyen, mint annak a vidéknek a legügyesebb mesemondója. „Ha valamely mesének puszta vázát kapná, képes legyen azt olyanná tenni, mintha a legjobb mesemondó ajkáról vette volna… Legyen érzéke fölismerni a legcsekélyebb idegenszerűt,… s tudja ezt kár nélkül eltávolítani.” Jó ízlése tegye képessé arra, „hogy több variáns közül ki tudja választani a legépebbet, legteljesebbet.” Arany szerint „a jó gyűjtő azon percében, midőn a mese szövegét írja, megszűnik okoskodni. Egészen átengedi magát a naiv benyomásoknak.” Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy „a legjobb gyűjtő sem vehet magának szabadságot arra, mi a hivatott mesélőben nagy érdem, hogy mese anyagát megváltoztassa, lényegesebb részeket toldjon bele, szóval hogy a meseköltés folyamatában mint tényező szerepeljen.” Mindezt Arany János Merényi László 1861-ben megjelent népmesegyűjteményéről írta, elismerve, hogy könyve nagyobb részében „igazi népszellemben és modorban szól”, de bírálat tárgyává tette azokat a részeket, amelyekben Merényi „csekélylette a meseszöveg egyszerű voltát, s túlhalmozta… népies kifejezésekkel, vagy éppen irodalmi cifrával színezte ki.”[4]
Nyilván Arany János elvei szerint járt el Arany László is az 1862-ben megjelent Eredeti népmesék című gyűjteményben. (A feltételezést erősíti nemcsak az, hogy a szerző ekkor csupán 18 éves volt, hanem az is, hogy az Arany-családot jól ismerő Gyulai Pál szerint a gyűjteményt Arany László és Arany Juliska közösen állították össze, majd a szerkesztésben, a szövegváltozat végső kialakításában maga Arany János is közreműködött.) A meséket az Arany-gyerekek gyerekkoruktól gyűjtötték, sőt elképzelhető, hogy ebben valamilyen formában édesanyjuk, Ercsey Julianna is közreműködött, aki nagyon jó mesemondó hírében állt. Arany László mesegyűjteményének nagyon nagy hatása volt, egyrészt az itt szereplő mesék közül több belekerült a népiskolai tankönyvekbe, másrészt az olcsó és népszerű kiadások révén visszakerültek a szájhagyományba (több 20. századi gyűjtés során volt kimutatható az, hogy az adatközlő ismerte az Arany László-meséket).[5]
Arany László gyűjteményében található a Fehérlófia feldolgozása is. (Erről Gyulai Pál a könyv bírálatában megjegyzi, hogy ennek a mesének maga is jobb variánsát ismeri a nép ajkáról, de a könyv egészéről azt írja, hogy Arany László feldolgozásmódja „népmeseileg a legmagyarabb”, „sehol nincs meg benne a népi sajátosságok vadászása, mi ilyes van, az önkénytelen jött, és sehol sem kirívó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira, hogy affectál vele. Arany László se nem keres, se nem halmozza, hanem mindig megtalálja s éppen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekeset nem akarna mondani.”[6] Bár a Néprajzi Lexikon szerint a Fehérlófia változatai meghaladják az 50-et, de aki ma ismeri ezt a népmesét, az valójában Arany László feldolgozásából ismerheti.
Arany László az Eredeti népmesék megjelenése után mind elméleti, mind gyakorlati szinten tovább foglalkozott a népmesékkel. 1867-ben olvasta fel a Kisfaludy Társaságban a Magyar népmesékről szóló értekezését, amely Henszlman Imre A népmese Magyarországon (1847) című tanulmánya mellett a legjelentősebb magyar meseelméleti összefoglaló a 19. században. Ennek hatására választották meg Arany Lászlót Gyulai Pál mellé a Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjévé. Ennek 1872-ben megjelent első kötetében 37 mese és monda jelent meg, amelyek közül 12 Arany László nevéhez köthető.[7] A Magyar Népköltési Gyűjteménynek 1872 és 1924 között 14 kötete jelent meg. Az 1872-ben megjelent 2. kötet Csongrád megyei, az 1882-ben megjelent 3. kötet pedig székelyföldi gyűjtést közöl Ebben helyet kap a Vadrózsák Kriza János által tervezett 2. kötetének anyagának java is, amely Kriza halála miatt már nem valósult meg. De szerepel itt Orbán Balázs és Benedek Elek gyűjtése is. A 2. és a 3. kötet is közöl népmeséket. (A következő, 4. kötet csak 1902-ben jelent meg. A köztes időben az 1872-ben indult Magyar Nyelvőr közölt rendszeresen meséket – elsősorban azzal a céllal, hogy hiteles tájnyelvi szövegek álljanak rendelkezésre.)
A nagy mesemondó és a mesék újramondói
A 19. század nemcsak azért fontos a mese műfaji történetében, mert a mesegyűjtések révén a szóbeliségéből átkerült az írásbeliségbe (tudományos szakkifejezéssel: megtörtént a textualizációja), hanem azért is, mert a felnőtt kultúrából fokozatosan átkerült a gyerekkultúrába. Ennek egyértelmű jele, hogy a 19. század végének legnagyobb hatású magyar mesemondója, Benedek Elek már egyértelműen a gyerekek számára készíti könyveit (és közben szerkeszt gyerekeknek szánt folyóiratokat, ír iskolai tankönyveket). 1885-ben adta ki a Székely Tündérország, 1888-ban a Székely mesemondó című kötetét. De az igazi nagy vállalkozása a millennium jegyében készült öt kötetes Magyar mese- és mondavilág volt (1894–96). Ebben Benedek Elek „népies irodalmi nyelven” újramesélte az addig megjelent gyűjteményekben található meséket[8], azzal a céllal, hogy „a magyar nép meseköltése az ezer éves ünnepig közkinccsé váljék, …hogy egyként kedves olvasmánya legyen a népnek is, a művelt közönségnek is.”[9]
Benedek Elek munkája kapcsán sokat mondó vita alakult ki. Egyrészt a Budapesti Szemlében jelent meg 1894-ben egy -r- szignójú recenzió (amelyről nem lehet biztosan tudni, hogy a szerkesztő Gyulai Pál vagy Arany László írta-e), másrészt a magyar mesekutatás újabb nagy rendszerezője, Katona Lajos tett említést Benedek Elek mesegyűjteményéről az Ethnographia című folyóirat 1899-es évfolyamában.
A cikkekre Benedek Elek minden esetben válaszolt. Itt erősíti meg azt a szempontot is, hogy az ifjúság számára szánta a gyűjteményt: „az ötven év óta megjelent mesegyüjtemények tudományos szempontból igen becsesek, de különösen az ifjuság kezébe nem adhatók, mert egy, tartalmánál fogva kifogástalan mesére legalább is öt mese esik, melyekben sürün fordulnak elő trágárságok, ízetlenségek, pedagógiai szempontból többé kevésbbé kifogásolható dolgok.”[10]
A pedagógiai szándékra utal az is, hogy a feldolgozott anyagból Benedek alapvetően a morális meséket emel ki, illetve a szövegeket „morális mesékké alakítja, mivel belső etikai normái és pedagógiai szándékai egyaránt erre késztetik.” Általában olyan történeteket választ, „amelyeket alkalmasnak vélt saját erkölcsi felfogásának, emberi magatartásának közvetítésére. Nem a mítoszi, hanem az erkölcsi tartalmat kereste a mesében; a mitikus elem… Benedeknél mindig mellékes, vagy kihagyott.” Benedek Elek tehát olyan meseíró, „aki megfosztja a tündérmeséket mitikus vonásaiktól” – írja – Lengyel Dénes és Kovács Ágnes tanulmányaira hivatkozva – Galuska László Pál.[11]
De a bírálók alapvetően nem ezzel szálltak vitába. Egyrészt furcsának találták „nagyvonalúságát”, amelyben ezer év mesekincséről ír, miközben magyar nyelvű mesekiadások legfeljebb 50 év óta jelennek meg, másrészt kifogásolták forráskezelését, hogy az addig megjelent gyűjteményeket „meséli újra”, de legfőképpen azzal van bajuk, hogy Benedek a saját ízlése és stíluseszménye szerint formálja át a történeteket. (Azaz – Aranyra visszautalva – „a meseköltés folyamatában mint tényező szerepel”.)
A szerző mindezt büszkén vállalja: „a népmesék anyaga közkincs minden iróra én minden egyes mesét a magam szerény meseiró talentumának segitségével irtam meg, senkinek sem stilusát, sem modorát nem utánoztam, az izetlenségeket kidobtam, töredékes meséket a mesemondó jogával élve – kikerekitettem s egyikbe másikba, különösen a száraz mondákba, olyan a milyen lelket is öntöttem.”[12] Ezen jellemzők miatt nevezi Katona Lajos a gyűjteményt apokrif meséknek (amelyekben nyilvánvalóan belekerültek Benedek Elek által írt mesék is, például a Gyöngyvirág Palkó, a Gyurika szerencsekrajcárja és a Kolontos Palkó, mert ezeknek a népmesekutatásban egyetlen változata sem került elő).
Benedek Elek nem érti, hogy mi baj vele, mert ő az Arany János által felállított ideális mesemondó eszménye szerint viszonyul a mesékhez. De azt nem érzékeli, hogy közben megváltozott a népmeséhez való szellemi viszony. Benedek még az irodalmi módszert képviseli, amely az irodalom eszközeivel az irodalom számára hoz létre irodalmi műveket, miközben a már önálló diszciplinává váló néprajz a tudományosság, azaz a hitelesség igényét tartja a legfontosabbnak.
Mindennek kettős következménye volt: egyrészt Benedek Eleket jó fél évszázadra kitagadta a magyar mesekutatás (például a két világháború között készült mesekatalógusok egyszerűen nem vettek tudomást a meséiről), másrészt Benedek könyvei hatalmas sikert arattak, nagyon sok kiadást értek meg, a legtöbb családba eljutottak, az iskolai oktatásba is bekerültek. Benedek Elek meseköteteinek eladott példányszámai többször is megelőzték az akkoriban az „eladási toplista” élén álló Jókai Mórt.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nemzedékek hosszú sora Benedek Elek mesén nőtt fel, nemcsak a magyar, hanem a világ mesekincsét is rajta keresztül ismerték meg. (Hosszú ideig az Ezeregyéjszaka meséi vagy a Grimm-mesék is Benedek Elek átdolgozásában voltak hozzáférhetők. Ugyanakkor szisztematikusan feldolgozta a különféle népek mesekincsét is. Ő sosem fordításokat, hanem átiratokat készített. Például aki Benedek újramesélésében ismert meg egy Grimm-mesét, az bizonyára nagyot csalódik, amikor hiteles fordításában olvassa ugyanazt a történetet. Benedek számtalan leleménye a magyar kultúrában már kitörölhetetlenül hozzátapadtak a Grimm-mesékhez.)
„Benedek Elek a mi mesei anyanyelvünk. Olyannyira belénk épült már, hogy sokszor már nem is a mesékre magukra, hanem a puszta építőelemekre emlékszünk” – írja Szabó T. Anna.[13] (Ehhez nyilván az is hozzátartozik, hogy Bendek Elek a stílusával teszi vonzóvá a meséket. Ennek fontos alkotóelemei az általa használt mesei formulák, állandó kifejezések, mint: „telt múlt az idő; mentek mendegéltek hetedhét ország ellen; te az enyém, én a tied, ásó kapa, s a nagy harang válasszon el minket; olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem; halálnak halálával halsz meg; köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál.” Vissza-visszatérnek állandó hasonlatok is: „hullott a könnye, mint a záporeső; reszketett, mint a nyárfalevél; úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el; magára maradott, mint az útszéli fa.” Fontosak a meséket kezdő és záró formulák is: „Egyszer volt, hol nem volt…; volt egyszer hetedhétországon is túl…; Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…” „Itt a vége fuss el véle; aki nem hiszi, járjon utána; ma is élnek, ha meg nem haltak”.[14]
Benedek Elek egyrészt a szóbeli mesélést imitálja (a Magyar mese és mondavilág darabjait fejből mondta tollba felesége gyorsírni tudó unokaöccsének[15]), másrészt eközben egy saját nyelvváltozatot teremt. Ennek alapja a már megszilárdult (Petőfire és Aranyra épülő) modern magyar köznyelv, de ebbe szép számmal beépít nyelvjárási (vagy nyelvjárásinak tűnő) szavakat, kifejezéseket (szólásokat, közmondásokat, szóláshasonlatokat). Ezek azt a benyomást keltik, hogy amit hallunk (olvasunk), az a falusi kultúrából való meseszöveg. De ezek az elemek épp csak annyira vannak jelen a mesékben, hogy „a köznyelven nevelődött felnőtt, vagy a köznyelvbe belenövő gyermek még megértse a szöveget”, ugyanakkor érezzek ennek „népi-nyelvi ízeit” is.[16]
Benedek Elek hatását jelzi, hogy számtalan meséje visszakerült a szóbeliségbe. Példa rá, hogy a bukovinai székely telepesek körében végzett mesegyűjtés során Fábián Ágostonné újramesélte a Vas Lacit, amelyet alapvetően Benedek Elek feldolgozásából ismert, és amelyet Fábiánné is itt olvasott. Ő ugyanis nemcsak hallgatni és mesélni, hanem olvasni is szerette a meséket, és elsősorban Benedek Elek és Kriza János könyveit kedvelte.[17] A Vas Laci egyébként Mailáth János eredetileg német nyelven megjelent, majd Kazinczy által magyarra fordított gyűjteményéből való, innen emelte ki és dolgozta át Benedek Elek.
Fábiánné újramesélte Erős János történetét is, de itt nem Benedek Elek meséjét követte, bár a parodisztikus hősmese is az ő feldolgozásában a legismertebb. Az ugyancsak bukovinai székely Burus Péterné is mesélt hasonló történetet (Jankó címen). Nála is egy hősmese és egy tréfás mese kapcsolódott egybe, amely gyakori a nemzetközi meseanyagban is. (A nemzetközi mesekatalógus Erős János meséjét egyetlen kompozícióként, János szolga meséjét pedig epizódokra tagoltan tartja számon, pedig mindkettő laza és szabadon variálódó epizódokból áll.[18])
Fábiánné és Borusné említése egyébként azt is jelzi, hogy az 1940-es évektől kezdve a jelentős mesemondókra koncentráló egyéniségkutatás került a népmesével foglalkozó kutatók munkájának középpontjába, s eközben a hagyományozódás problémáit is igyekeztek tisztázni. Az első kiadvány, amely teljes egészében egyetlen mesemondó anyagára épül, az az Ortutay Gyula szerkesztette Fedics Mihály meséi volt. (Ez a kiadvány az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény első köteteként jelent meg.) Az újraindult sorozat 3-4. kötete Pandur Péter meséit tartalmazza (1942, közreadó Dégh Linda), a 13-15. kötet Ámi Lajos meséit (1968, közreadó Erdész Sándor), a 17. kötet Tombácz János meséit (1975, közreadó Bálint Sándor), a 10. kötetben pedig Egy somogyi parasztcsalád meséi szerepelnek (1962, közreadó S. Dobos Ilona). Közben egy-egy tájegység, település meséi is megjelentek az Új Magyar Népkököltési Gyűjteményben, illetve a sorozaton kívül is. (Ezek közül a legfontosabb Sebestyén Ádám már említett bukovinai székely gyűjtése – benne többek között Fábiánné, Burusné meséivel –, amely 1979–86 között négy kötetben jelent meg.)
Újramesélések ma
A magyar népmese küzdelmes útját, amelynek eredményeként a magyar kultúra – s benne a magyar gyerekkultúra – fontos részévé vált, azért volt érdemes ilyen hosszan felidézni, hogy feltehessük a kérdést: hogyan élnek tovább ma ezek a történetek. Azt tudjuk, hogy már megszűnt a mesefolyamok kontinenseket körbeölelő óceánjának szabad áramlása. Azzal is tisztában vagyunk, hogy nincsenek már olyan közösségek és közösségi alkalmak, amelyek életben tartanák a mesét. A mesehallgatás valóban csak intim helyzetekben létezik (a gyerek és a mesét olvasó/mondó szülő bizalmas együttlétében)? Vagy legfeljebb csak óvodai helyzetekben, amikor a déli alvást könnyítendő olvasnak a felnőttek a kisgyerekeknek meséket?
Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a népmeséket ma – az iskolai oktatáson kívül – leginkább a gyermek- és bábszínházak tartják életben, amelyek állandó repertoárdarabként tűzik műsorra a magyar mesekincset (és a világ szóbeliségből származó és irodalom által alkotott meséit is). Ha valaki mesét olvas, csak egy jó könyvet kell találnia, amelyben kellően vonzó formában „textualizálódott” a (nép)mese. A gyermek- és bábszínházaknak viszont olyan változatokra van szükségük, amelyekben megfelelően módon „teatralizálódik” is a történet – ezért születnek színpadi adaptációk a mesékből. Azt azonban már nehezebb megérteni, hogy manapság miért jelent egy-egy klasszikus mese színrevitele mindig újabb és újabb adaptációt is. Talán ezen is változtathat ez a kiadványsorozat.
Kérdés az is, hogy ha valaki rászánja magát arra – mint jelen kötet szerzői –, hogy meseadaptációt készítsen, akkor ez egyszerűen csak az újramesélés aktusát jelenti-e számára vagy azt a kényszerűséget is, hogy a gyerekekhez kell közelíteni az eredetileg nem gyerekeknek szánt történeteket.
A kötet darabjaiból az derül ki, hogy ez utóbbi talán kevésbé fontos szempont, s ennek érvényesítését az adaptációk készítői rendszerint rábízzák az előadások rendezőire, hogy a célzott korosztályok számára befogadhatóvá tegyék a népmesékből készült szövegeket. A Fehélófián kívül nem olvasható a kötetben olyan adaptáció, amelyből egyértelműen kiderülne, milyen korú gyerekeknek szól. Mert ez a szempont természetesen azt is megszabja, hogy milyen szándékkal mondható újra a mese, színház pedagógiai fogalommal éve: mi kerüljön a történet fókuszába. (A kötet darabjait olvasva inkább arról vannak benyomásaink, hogy az egyes a szerzőket mi ragadta meg a választott mesékben, őket mi érdekli a régi történetekben, s ezt a saját fantáziájukkal miképp próbálják új életre kelteni.)
Szálinger Balázs a Fehérlófiában nem nemzetmitológiát s nem táltos történetet kívánt újraalkotni, hanem az ifjúkor profán beavatástörténetét látta meg benne. (Eljárása lényegében Benedek Elekhez hasonló, aki a mitológiai jellegű meséket is morális jellegűvé alakította. Az azonban nyilván nem véletlen, hogy Benedek Elek – bár gyakorlatilag minden fontosabb mesegyűjteményből válogatott – Arany László könyvéhez egyáltalán nem nyúlt.) Éppen ezért jól megragadható, hogy életkorilag milyen korosztályt céloz meg ez a történet: azoknak a kiskamaszoknak szól, akik gyerekkoruknak éppen hátát fordítani készülnek, hogy egy sokkal képlékenyebb világba lépjenek be. Ehhez szükségképpen el kell távolodniuk a szüleiktől, a kortársaik között kell megtalálniuk a helyüket, eligazodni ártó és segítő, jó és rossz közt, és előbb-utóbb meglelni a társukat is. Talán a felnőtt számára didaktikus kérdés, ám a kamaszkorba érkező gyerek számára az életben való eligazodásban az egyik legfontosabb dilemma, hogy megkülönböztesse a látszatot a valóságtól, az igazat a hamistól. A szülőktől való elszakadás, a hamis barátok fölismerése, maga mögött hagyása, illetve megbüntetése szépen kirajzolt folyamatként jelenik meg Szálinger darabjában.
Bár a Fehérlófia eredendően hősmese, ám Szálinger Balázs felfogásában a rendkívüli hősből a történet végén mégis csak egyszerű ember lesz. A harmadik (király)lány azzal menti meg a sárkánnyal való küzdelem során, hogy azt mondja neki: gondolj arra, hogy én egy egyszerű lány vagyok. Úgy tűnik, Szálingert a hőstörténetnél jobban érdekelte, hogyan lehet azt az utat, amit Fehérlófia megtesz, embertörténetté fordítani. Hogyan lehet elmondani úgy a történetet, a sárkánnyal való küzdelmet, hogy a darab végén ne egy hős álljon előttünk, aki elnyerte a méltó jutalmát, a királylányt, hanem egy ember, aki egy másik embert nyert el. (A szándék világos, bár a végén kicsit összezavarodunk, hogy miképp lesz a három királylányból egyetlen leány.)
Ugyancsak a rendkívüli hős és a köznapi ember (gyerek) kettősségét veti fel a Borszem Jankó adaptációja is, hisz itt a keretjátékban arról van szó, hogy Balázskának kellene megoldani a problémáit, elsősorban a nővéreihez való viszonyát. Ehhez szolgál katalizátorként a hősvilág története, amely hozzásegíti Balázskát ahhoz, hogy a való világban is megoldódjanak a problémái. A hőstörténet ezáltal kissé kitolódik, a mesevilágból átkerül a köznapi világba, hiszen igazából Markó Róbert adaptációjában nem a mesei hős, Borsszem Jankó ereje, ügyessége dönti el a küzdelmeket, hanem a köznapi (gyerek)hős közbeavatkozása.
Kicsit kilóg a kötet hőstörténeteinek sorából a Hüvelyk Matyi. Egyrészt azért, mert ez a mese nem magyar feldolgozásokból, hanem inkább a Grimm testvérek meséjéből ismert (nálunk a Babszem Jankó történetek hasonlóak). Másrészt azért, mert Fekete Ádám adaptációja nagy szabadsággal kezeli az alapanyagot, tulajdonképpen teljesen elszakad az eredeti mesétől (annak mindenféle változatától), és egy olyan történetet alkot, amelynek sokkal több köze van a képregények világához, mint a mesékhez. (Közben óvatosan meg kell kérdezni azt is, hogy a mai szerzők miért tartják fontosnak, hogy versben próbáljanak fogalmazni, miközben ez ma sem a színháznak, sem a gyerekközönségnek nem az anyanyelve, és igazán csak Szálinger feldolgozásában igazolódik a verses forma.)
Az Erős János talán az egyetlen mese a kötetben, amely hagyományos módon, mesehősként tekint a címszereplőjére (aki a mese elején a világfáról érkezik, és a végén ugyanoda tér vissza.) Az Orbán János Dénes által írtdarab kapcsán szintén Benedek Elek juthat eszünkbe, bár teljesen más szempont miatt, mint a Fehérlófia esetében. Orbán János Dénes is azt csinálta a mesével, mint a nagy mesemondó: kicsit összerendezgette a szálakat, lekerekítette, kiegyenesítette a mesét, lenyesegette róla az érthetetlen részeket, és egy jól mondható irodalmi-népies nyelven fogalmazta újra. A szöveg valójában Benedek Elek stíluseszményének mai változatát képviseli: érezni a tájnyelvi ízeit, de mégis könnyen befogadható a mai köznyelv alapján. Az adaptációnak ez a legfőbb erénye, hogy van stílusa, ami összetartja s kellemes olvasmánnyá teszi darabot. Felidézi ugyan a mesék archaikus világát, de ezt az általunk ismert világhoz közelebb hozza, így némi historikus íze is van a darabnak. (Nem véletlenül hívják Mária Teréziának a király lányt, így a Háry János is eszünkbe juthat, amely ebből, illetve a hasonló típusú tréfás mesékből táplálkozott. De hogy egy más típusú historikus korra is utaljunk: a Rumcájsz típusú meséket is eszünkbe juttatja Orbán János Dénes adaptációja.)
A Vas Laci az egyetlen darab a kötetben (bár ez eléggé gyakori fogás a gyerek- és bábszínházakban), amely narrációt használ. Markó Róbert és Tengely Gábor adaptációjában a mesélés helyzete emlékezésként jelenik meg: a már megállapodott, és a mesék világából már régen kikopott Vas László meséli el az ifjú Laci kalandjait. Mindeközben rejtélyes kérdések is elhangoznak a háttérből, az időközben háziasszonnyá lomposodott hajdani királylány kurjongat, s csak mire elfogy a mese, addigra derül ki, mi készült: nem királyi vendéglátás, csupán egyszerű, de kedvesen kínált zsíros kenyér a mesét hallgató gyerekek számára. A szóbeli mesélés helyzetéből adódóan könnyedén ömlik a szó a darabban (amelyhez jó alapot teremt, hogy az adaptációt készítő Markó Róbert és Tengely Gábor Benedek Elek mellett Fábián Gáborné meseváltozatát is használta), számtalan élvezetes nyelvi fordulat jellemzi a mesemondást (bár talán a „lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa” mesefordulatként kissé profán). Végigolvasva a kötetben szereplő darabokat fel-feltolul a kérdés, vajon hisznek-e a mai mesélők a hajdani hősökben? Vagy talán azt keresgélik, hogyan lehet ki-ki saját élete egyszerű, hüvelyknyi hősévé…
[1] Hetedhét országra indulva találkozik Kőmorzsolóval, Faegyenesítővel, Vasgyúróval, sorban legyőzi, majd a társaivá teszi őket. Amikor a többiek elmennek vadászni, a soros otthon maradót meglátogatja a „piripócsi emberke a hétsinges szakállával”, s a testükről eszi meg a félig sült húst. Csak Erős Jánosnak sikerül megmentenie az ebédet, és foglyul ejtenie a hétsinges emberkét. Bár annak sikerül megszöknie, de a nyomát követve rátalálnak az alvilágba vezető lyukhoz, ahová csak Erős Jánosnak van bátorsága leereszkednie. Itt a rézvárban, az ezüstvárban és az aranyvárban egy-egy lánnyal találkozik, akik gyűrűket ajándékoznak neki, amely sokszorosára növeli az erejét. Így sikerült legyőznie a piripócsi embert, s megszabadítani a lányokat. De a társai őt sem húzzák fel. Végül egy vak ember tanácsára Erős János legyőzi a sárkányt, aki minden évben meg szokta enni a griffmadár fiait, így a madár felviszi őt a felvilágba. Itt János elkergeti Vasgyúrót (aki a birodalmát bitorolja, és Erős János fiát is neveli), s feleségül veszi a gyerek anyját, az aranyleányt.
http://antikregiseg.hu/mesetar/eros_janos.php
http://egyszervolt.hu/estimese/eros-janos-i–erdelyi-magyar-nepmese_20131207.html
http://egyszervolt.hu/estimese/eros-janos-ii–erdelyi-magyar-nepmese_20121208.html
http://egyszervolt.hu/estimese/eros-janos-i–erdelyi-magyar-nepmese_20131209.html
http://egyszervolt.hu/estimese/eros-janos-iv–erdelyi-magyar-nepmese_20131210.html
[2] Domokos Mariann: Gaal György mesegyűjtése
http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/24_szam/03.html
[3] Domokos Mariann: Mesemondók a hazai és nemzetközi mesekutatás korai szakaszában http://www.mek.oszk.hu/07500/07591/07591.pdf
[4] Arany János: Eredeti népmesék. In Arany János prózai művei. Szépirodalmi könyvkiadó, 1975. 698-717. o.
[5] Domokos Mariann–Gulyás Judit:Az Arany-család mesekéziratának és Arany László eredeti népmesék című művének kritikai kiadásáról
[6] Idézi Domokos–Gulyás i. m.
[7] Domokos–Gulyás i. m.
[8] Az ötkötetes munkában 254 mások által gyűjtött és Benedek által átdolgozott mese található. 29 olyan mese és monda, amelyet Benedek az előző két kötetéből vett át. 102 saját gyűjtéséből való szöveg, és néhány általa költött mese. Galuska László Pál: Deszkavártól Jégországig. Benedek Elek meseíró munkássága. Könyv és nevelés 2009/4. http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/glp_0904.htm#47.
[9] Idézi Gulyás Judit: Hitelesség, hamisítás, textualizáció. A Bendek Elek meséi kapcsán kialakult vita.
[10] Idézi Gulyás Judit i. m.
[11] i. m. Galuska László Pál
[12] Idézi Gulyás Judit i. m.
[13] Szabó T. Anna: Benedek Elek meséiről
[14] http://www.hermangimnazium.hu/hermania/wp-content/uploads/2012/09/2012BENEDEK-ELEK-%C3%89LETRAJZ.pdf
[15] Galuska László Pál i. m.
[16] Bárdos József: Benedek Elek, a zseniális átdolgozó. Az ismeretlen Benedek Elek. Könyv és nevelés 2009/4. http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/bj_0904.htm
[17] Kovács Ágnes jegyzetei Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjteményéhez.
http://users.atw.hu/nepmesek/marimese/tanulm/laphoz/jegyzet.htm
[18] Jegyzetek Burus Péterné, Román Brigitta meséihez.
Szövegtár 